A hagyományos kínai orvoslás (Tradicional Chineese Medicine – TCM) egy sor Kínából eredő hagyományos orvosi eljárást takar. A nyugati világ nagy részében kiegészítő illetve alternatív orvosi rendszernek tekintik, míg Ázsia nagy részén az elsődleges orvosi ellátás része. A hagyományos kínai orvoslás olyan kezeléseket jelent, mint a gyógynövénykúrák, akupunktúra, étrend terápiák, Tui-na és Siacu masszázs; gyakran a Qigong és a Taiji-t is szorosan összefüggésbe hozzák a hagyományos kínai orvoslással. A hagyományos kínai orvoslás elmélete rendkívül összetett.
Eredete évezredekre nyúlik vissza. Elmélete a természet, a kozmosz és az emberi test aprólékos megfigyelésén alapszik. Legfőbb elméleti alapjai a Yin-yang, az öt elem (öt fázis), az emberi test csatorna (meridián) rendszere, a Zand Fu elmélet, a hat megerősítés, a négy réteg, stb. Tudományos szempontból az elméletek megalapozottsága és rendszerezése hiányos. A hagyományos kínai orvoslás filozófiája ugyanabból a tőből ered mint a Taoizmus és a Buddhizmus. Azt a klasszikus keleti világlátást tükrözi, mely szerint az élet és az egyének tevékenysége minden szinten szoros kapcsolatban áll a környezettel. Említésre méltó továbbá, hogy a legkorábbi hagyományos kínai orvoslás azon taoista mesterektől származott, akik különleges érzékkel rendelkeztek az emberi testtel és működésével kapcsolatosan, több órás meditációjuknak köszönhetően. Valószínűleg ez az oka, hogy a TCM oly sok taoista eredetű elvet örökölt.
Uralkodásának aranykora alatt ie. 2698-tól 2596-ig, Ch’i Pai miniszterével folytatott párbeszédének eredményeképp, a kínai hagyományok feltételezése szerint Huangdi, a Sárga Császár alkotta meg a Neijing Suwen-t avagy a Belgyógyászat alapkérdései, melyet Huangdi Neijing-ként is ismerünk. A modern tudomány feltételezése szerint ezt a szöveget egy névtelen tudós állíthatta össze, nem korábban mint a Han-dinasztia idején, alig több mint kétezer éve. A Han-dinasztia (ie. 202 – isz. 220) ideje alatt, Zhang Zhongjing, a kínai Hippokratész, aki Chang-sha polgármestere volt az i.sz. második század vége felé, írta az Értekezés a hidegkárokról című tanulmányt, mely a legkorábbi ismert utalást tartalmazza a Neijing Suwen-re vonatkozólag. Egy másik kiemelkedő Han belgyógyász, Hua Tuo (isz. 140 – 208) volt, aki betegeit egy borból és porrá tört kenderből készített szerrel altatta. Hua orvosi-, sebészi beavatkozásai valamint gyógynövény kezelései szintén használatban voltak fejfájások, szédülés, bélférgek, láz, köhögés, torokfájás ellen, sőt még egy nőgyógyászati diagnózis során is ahol halott magzatot kellett eltávolítani egy nő testéből. A Jin-dinasztia korabeli orvos, az akupunktúra és moxaterápia szószólója, Huang-fu Mi (isz. 215 – 282) szintén idézett a Sárga Császártól Jia Yi Jing című művében i.sz. 265 körül. A Tang-dinasztia idején, Wang Ping állítása szerint birtokába jutott egy eredeti Neijing Suwennek, melyet alaposan kibővített és továbbszerkesztett. Ezt a művet egy császári bizottság az i.sz. XI. században vizsgálta át.