Kalligráfia
“Eredetileg nincs semmi. Ami van, azt a tudat teremti. Ha ismered a tudatod igazi természetét, az egész világegyetemet uralod, és szabad vagy. A tudatod megismerésének az útja a tapasztalás útja. Látsz, hallasz, tapintasz, de nem ragaszkodsz sem a látáshoz, sem a halláshoz, sem a tapintáshoz. Kezedbe veszed a tust. Hűvös. Dörzsölni kezded a fekete kövön. A teret betölti az illata. A dörzsölés hangja, az illat és Te magad eggyé váltok. Belemártod az ecsetet a kész tusba. A tus betölti az ecsetet. A hófehér papírhoz érsz, és azt is betölti. Mozog az ecset a papíron, táncolnak a vonások, és tánc közben a vonások is megtelnek tussal. Az illat, a tánc és az ecsetvonások nem különböznek egymástól. A kalligráfia a falon van. A vonások táncolnak tovább. Te nézed ezt a táncot. Ki nézi ezt a táncot?”
A kínai kalligráfia tulajdonképpen a kínai írás (illetve japánban és Koreában a kínai írásjegyek) hagyományos módon, ecsettel és tussal, papírra történő leírása. Ezen túlmenően egy intuitív művészet is, a szabályokon túlmenő alkotás is. A tanulás során azonban bizonyos dolgok megértése, összefüggések átlátása nagyon hasznos. Ilyen módon a kínai írásrendszer megértéséhez célszerű ismerni a kínai nyelv logikáját is. A kínai nyelv az úgynevezett “izoláló” nyelvek közé tartozik, azaz benne minden szó egy szótagú, és a szavak (szótagok) alakja változatlan. Nincs benne toldalékolás, sem kötött szófaj. Hogy a mondatban egy szó tárgyként vagy melléknévként vagy egyéb szófajként van-e jelen, kizárólag a mondatban elfoglalt helye és a szövegkörnyezet határozza meg. A kínaiban az egyszerű, kiejtett (és kiejthető) szótagok száma csak mintegy 350-400, ezért nagyon sok az azonos alakú szó. Például azonos módon (azonos hangsúllyal ejtett) “ji” kiejtésű szóból van körülbelül 20, és ezek semmilyen jelentésbeli kapcsolatban nem állnak egymással. Önmagában kiejtve a ji így jelenthet csirkét, asztalkát, ökörszarvat, éhséget, ütlegelést stb. Ezeknek az eltérő jelentésű ji-knek mind van saját írásjegye, viszont a beszédben teljesen azonosak.
Eszközök
A kínai írás első megtalált emlékeit még éles, hegyes tárggyal csontba vagy kőbe karcolták. Ezeknek a korai írásjegyeknek a formáját is inkább ez határozta meg: sokkal több hullámos, görbe vonal alkotta őket, a vonalak vastagsága pedig mindenhol azonos. Az i.sz. I.-II. század táján alakult ki az írásjegyek ecsettel történő leírása, illetve az ennek megfelelő stílusok is ekkoriban kezdtek kialakulni. Maga az ecset ennél régebbi találmány. A hagyomány szerint egy tábornok, név szerint Meng Tien († i.e.220) találmánya. A valóságban majd’ egy évezreddel korábban, már az i.e. XIV.-XI. század tájáról már vannak adatok az “ecset” jelentésű írásjegy megjelenéséről, tehát az ecset létezésének említéséről. A kínai ecset egy bambuszcsőbe közvetlenül vagy csontgyűrűvel rögzített szőrpamacs. Modernebb darabokon a csont alkatrészek készülhetnek műanyagból is. A kínai ecset több vonatkozásban is különbözik az Európában megismert ecsetektől (talán a legközelebb hozzá az akvarellecsetek állnak). Egyik fő különbség, hogy a kínai ecset sokkal puhább szőrből (és mindig valódi szőrből!) készül. Erre a célra sokféle – hétköznapibb, vagy egzotikusabb – állat szőrét felhasználják, pl. kecske, őz, nyest, farkas, nyúl stb.
A tus és a tusdörzsölő kő
A kínai festészet legfontosabb színanyaga és festéke a fekete tus. Időben nem ez volt az első, használatát ásványi és növényi festékek használata előzte meg, ám kétségkívül a tus vált a legfontosabbá. A fekete az európai értelmezésben tulajdonképpen nem is szín, hanem a színek hiánya, mégis az egész Távol-Kelet festészetében óriási jelentőségű, és egyes népek festészetének, mint a kínai, japán és koreai az alapját képezi a tussal való munka. A kínai tus az ecsethez hasonlóan régi találmány. Az első tussal (és ecsettel) írt fatáblácskák i.e. 98-ból származnak. Európában ennek ellenére csak a XVII. században vált ismertté, mint “kínai tinta” azaz “encre de Chine”. A kínai tus, amikor a tuskészítő műhelyből kikerül, nem folyékony állagú, mint az európai festékek és tinták, hanem egy szépen díszített, nagyon kemény, szilárd tömb. Klasszikus összetétele fenyőgyanta elégetésével nyert korom, csontból vagy bőrből nyert enyv és illatszer, régen többnyire mosusz. Később lámpaolaj kormából is készítettek tust, a manapság használt illatszer pedig többnyire szegfűszeg.
A hordozófelületekről általában
A kínai írás nagyon sok felületet díszíthet, illetve önmaga is lehet esztétikai érték (lehet) a felülettől függetlenül. A kínai festészetnek a legfontosabb két hordozója mégis a papír és a selyem. Annak, hogy jóval több papír alapú kép és irat maradt ránk az ókorból több oka is van. Egyrészt, és ez talán meglepő lehet, hogy a papír jóval tartósabb a selyemnél és sokkal kisebb károsodással átvészel akár évezredeket is. Másik fontos ok, hogy a papír, tulajdonságainál fogva sokkal alkalmasabb a művészetek céljára, mint a selyem. A papír vastagsága és nedvszívó képessége, valamint szálszerkezete révén jóval nagyobb szabadságot nyújt a művésznek tónusok, különböző vonalvastagságok és árnyalatok használatára, mint a selyem. A selyem elsősorban vonalas szerkezetű rajzok és egyszínű foltok festésére alkalmas. A papír általánosságban elsődlegesen növényekből vagy másodlagosan (pl. rongyból), különféle eljárásokkal felszabadított cellulózszálakból készült lap. Ebben lehetnek még különféle anyagok, elsősorban a szálak összetapadását segítő növényi nyálka- vagy ragasztóanyagok. A felhasznált növények változatosak. Elsősorban a hosszú és nagyon vékony, fehér színű cellulózt adókat részesítik előnyben. A felhasznált növényeket szintén hagyományként tartják számon. Megvannak a japán és kínai hagyományos papírnövények.